Szerda van. Egy bácsi mondta a rádióban. Meg azt is mondta, hogy Pulitzer-díjat kapott egy újságíró. (Ők firkálnak azokra a zizegő lapokra, amikkel apa játszik reggel az asztalnál, míg anya kaját készít nekem müzliből és joghurtból. Már vagy százszor lemorzéztam neki -anyának -, hogy utálom a joghurtot, de nem érti…) Szóval, egy újságíró nagy elismerésben részesült valami tudósítás miatt. Ez elgondolkodtatott. Hetek óta foglalkoztat a karrierválasztás kérdése --- a doki mondta anyukámnak, már amikor először néztek ultrahanggal, hogy „No, ebből lesz valami!”. De mi? (Szeretem az ultrahangot: csiklandoz. Persze a dögönyözés nem mindig esik jól. Anya erre azt mondaná, hogy „Mit tudják azt a pasik! Csak nekik jó legyen!”. Kíváncsi vagyok, vajon a doktor bácsinak jó volt-e…)
Délután. Döntésre jutottam. Puli-izé-díjas újságíró leszek. Mégis, ki írhatna jó inside storyt, ha nem én?! Addig is, míg papírhoz jutok, folytatom a hangjegyzeteimet.
Csütörtök. Csak most tudok dolgozni, mert késő estig lent voltunk a Balatonon apa unokatestvérénél. Apa mindenkinek azt mutogatta, hogy milyen nagyokat tudok rúgni meg bokszolni. Mikor lelöktem anya hasáról a távirányítót, meg is tapsoltak. Nagyon hízelgett a dolog, bár az rosszulesett, hogy egy nyávogós néni meg egy krákogós bácsi váltig állították, hogy ha ilyen spiritusz van bennem, csakis fiú lehetek. Önérzetemben így megsértve nem is mozdultam meg a délután hátralévő részében. Először is azért, mert miféle ostoba előítélet ez! Másodszor pedig, mert elaludtam. Így…
Péntek van, és ma is őrületesen meleg lehet, mert anya pucér pocakkal mászkál le s föl egész nap. Csöppet sem feszélyezi magát amiatt, hogy engem ébren tart a beszűrődő fény vöröses vibrálása meg az állandó billegés, ahogy fölszuszog a házba, lehuppan a fotelba, majd egy kis nyűglődés után újabb és újabb körökre indul a kertben. Ő egyébként ezeket a nyűglődéseket „pihenőnek” hívja. Ilyenkor nagyokat fújtat, megpaskolgat - amitől még inkább hullámzik az ágyam és egy csomó vizet nyelek -, és azt mondja: ’Na, kiscsaj, nem gondolod, hogy ideje lenne már kibújni?’ Ami nemcsak hogy hülye kérdés, de teljes egészében irracionális. Ad egy: mér’ akarnék kimenni? Ad kettő: hol tudnék kimenni?! Persze én hiába bökdösöm a könyökömmel, hogy: nosza, nyomás az árnyékba, mert úgy tűz a nap, hogy még…! Aztán ez lesz belőle. Mire bevonszolja magát, már késő. Megszúrja a nap.
Szombat. Ma elég nyomott vagyok. Szó szerint. Épp a szokásos hajnali tréning közepén jártam, mikor egy térdhajlítás-nyújtás szomorú következményeképpen (ügyelnem kell a stílusra!) beszorult a fejem. Eddig is szűkösen voltam, de most már igazán javítani kellene a lakáshelyzetemen - még mielőtt komolyabb fejtörést okozna. Anya megint kovászos uborkát eszik, és közben nyavalyog, hogy sok a sava. Józsi néninek kifejtette a minap, hogy ez bizonyára a rengeteg hajamtól van. Utálok csalódást okozni, de - ha egyszer találkozunk - kénytelen lesz belátni, hogy a mindenféle csalamádé miatt égett a gyomra. (Rózsi néni egyébként apa nagynénje, és csak a háta mögött hívja Józsinak a család, mert olyan hangja van, mint egy ereje teljében lévő hajókürtnek.)
Vasárnap. Hát, nem sokra jutottam lakásügyben. Ha legalább lenne kivel megbeszélnem! De hát apa mindig a könnyebb végét fogja meg a dolognak. (Ezt is anya szokta mondani.) Amikor még nem tudta, hogy én én vagyok - úgy értem, csak én, egyedül - azon aggódott, nehogy társbérletben legyen anya hasa. Nem lett. Most se társaság, se cserelakás. Lehangoló. Kihez forduljak? Nem felelőtlenség gyereket vállalni, ha nem tudnak megfelelő lakáskörülményeket biztosítani neki?
Hétfő - és igencsak fő az én egy fejem is. Részint mert még mindig kánikula van, részint mert olyasmire derült fény, ami létem és lényem egészét alapjaiban rengeti meg. A szüleim meg akarnak válni tőlem!! Tegnap éjjel a fülem hallatára tárgyalták meg a kilakoltatásomat. Igen, jól értették: kilakoltatás! Nem új, tágasabb lakás kiutalásáról határoztak - ami pedig minden bizonnyal járna nekem hátrányos szociális helyzetemre valamint rá- és beszorultságomra való tekintettel - hanem arról, hogy mihamarabb távoznom kell. Anyukám - az a némber! - még az orvost is felhívta, pedig már későre járt, és mindenféle kényelmetlenségekről beszélt neki, amelyeket állítólag én okozok! Hja! Én is beszélhetnék! Anya annyit vedel… állandóan nekifeszül a hólyagja a hálószobafalamnak! (Sőt, mivel csak egy szobám van, így tulajdonképpen a nappalim, a fürdőm és a konditermem falát is ostromolja egyben! A konyhára csak azért nem panaszkodom, mert az ebédet úgyis hozatom.) És azok a rémes pózok, ahogyan alszik! A telefonbeszélgetés vége az lett, hogy megegyeztek a dokival egy holnapi vizsgálatban. Remélem engem is meghallgatnak. Panasszal fogok élni a méltatlan bánásmód miatt.
Még mindig hétfő van, bár már alig. Nem jön álom a szememre. Egyre jobban rettegek. Anya azt latolgatja, vajon a doktor bácsi szövetkezik-e vele abban, hogy valami titkos folyosón keresztül, előre meg nem nevezett időben ’pottyanthasson ki’ - milyen vulgáris! -, vagy ragaszkodik az aljas szándékból előre megfontoltan elkövetett ’császármetszés’ elnevezésű hadművelethez. A hideg kiráz.
Kedd van. Elárultatásom szomorú napja. Most megyünk a kórházba a vizsgálatra. Igyekszem meghúzni magam és jókislány benyomását kelteni. Há-ááá! A doktor bácsi mindenfelől letapizott! A szemérmetlen! Azt állítja, hogy valami Leopold volt, de én tudom, hogy ő! Hé! Mondanám, hogy kapkodom a fejem a hirtelen rám zúduló információáradattól, de csak kapkodnám, merthogy már majdnem teljesen rögzült. Szinte nem is bánnám, ha kiszednének innen valahogy… A doki azt mondja, legyen a folyosós terv, mert nem vagyok túl nagy, és a szívem is rendben. Hát, kalapál is! Igazán beavathatnának a részletekbe. Hogy fogok teljesen egyedül kitalálni?! Az orvos anyut nyugtatgatja, hogy ne izguljon - ő! -, mert a baba - én? - tudja, mit kell tenni. Tényleg? Köszi a bizalmat!
Még mindig zaklatott vagyok, de ma délután végre összeállt a kép. A szüleim mégiscsak rendes emberek. Apukám új szobát csinál nekem: sárgák lesznek a falak, meg lesz egy csík körbe mindenféle rajzokkal, egy ágy baldahinnal a tetején - az nem t’om, mi -, meg egy ’édes, bohócos lámpa’... Anya szerint félnék egyedül, ezért bevitt az új szobámba egy Mackót, hogy legyen, aki vigyáz majd rám, amikor alszom. Szerintem inkább azért hozta, hogy az a szőrös fickó folyvást szemmel tartson. Ez a személyiségi jogaim súlyos megsértése… Bár elnézőnek kell lennem: anya hozzászokott, hogy majd’ minden mozdulatomról tud. Apával beszéltek a folyosós tervről is. Szülésnek hívják. Állítólag fájni fog: anyának is.
Szerda, 40. hét. Iszonyú kényelmetlen idebenn. Meg akartam nézni a lábam, hogy van - már napok óta nem láttam, gondoltam udvarias lenne tőlem…-, és elképesztő látvány fogadott, ahogy felpislogtam. Nem csupán a karjaim, mint azt korábban már megfigyeltem, de már a lábaim is egy gubancban vannak! Ettől további kételyek merültek föl bennem a tervvel kapcsolatban…
Most késő délután van, és a piacon vagyunk. Csak mi ketten anyával - meg pár száz másik felnőtt és gyerek meg döglött halak és fél disznók és gyümölcsök és gyümölcsárusok. Tejfölös-sajtos lángost eszünk. Amikor így kettecskén andalgunk estefelé, próbálom elképzelni, milyen lehet anya kívülről. Biztosan nagyon nagy, és talán félelmetes is, mert a buszon mindenki felpattan, hogy átadja neki a helyét. De én nem félek tőle. Múltkor, amikor Máli néniéknél kellett nézni a sorozatot (Máli néni az alsó szomszédunk a társasházban, és Géza bácsi, a férje nagyon háklis, és anya szeretné, ha nem kopogna majd föl a seprűnyéllel, mikor sírok…), akkor anya azt mondta, hogy engem a világon mindennél jobban szeret. Még nem tudom, mi minden van a világon, de nekem már az is elég, ha a kovászos uborkánál jobban szeret, és nem hisztizik meg kiabál apával éjjel kettőkor, hogy menjen és vegyen egy üveggel a sarki éjjel-nappaliban, mert belehal, ha nem ehet azonnal. Igen, anya néha furcsa. Apa azt szokta mondani, hogy a nők mind furcsák, csak az ő kicsi lánya lesz nemfurcsa. Ilyenkor anya nevet, ami szuper, mert hullámzik a hasa, és ringat, és több desszertet kapok a vacsorához.
Egyébként, még nem is mondtam, hogy teljesen fel van bolydulva az egész utca: tegnap megszületett Benedek, a Gáspárék kisfia. (Ők a negyediken laknak a tömbben az utca elején, és anya azt mondja, hogy Beni csak azért született meg előbb, mint én, mert anyukájának nap mint nap kilencven lépcsőt kellett megmásznia.) Ha én fiú lennék, Gergelynek hívnának vagy Gombóckának. Hát, inkább leszek furcsa, mint Gombócka! De a doktor bácsi már elárulta a szüleimnek, hogy kislány vagyok, úgyhogy már biztos, hogy Julcsi lesz a nevem. Az szép, nem?
Csütörtök. Anya takarít. Az elmúlt kilenc hónap alatt nem takarított ennyit. Néha megáll lihegni egy kicsit, és szemrehányóan azt mondja: „Hát te semmiből nem értesz?” Félek, hogy a közelgő hidegfront túlságosan megviseli az idegeit - eddig sosem vettem észre, hogy magában beszélt volna. Már letörölgette a szekrények tetejét, valami illatos folyadékkal bedörzsölte a lépcsőt és a parkettát, és most épp négykézláb sikálja a konyhakövet. A porszívózás jó volt, bár először mindig összerezzenek, de azután olyan édesen elandalít az a búgás… „Jaj, meddig leszek még ekkora víziló?!” Jujuj! Fönnakadtunk a fürdőszobakilincsen. Ez aligha javított anya már amúgy is aggasztó állapotán. Na, mit mondtam: már hüppög is! Meg toporzékol… Hééé! Hagyd már abba!
Péntek. Ha lenne idebenn házgondnok, feljelenteném! Fogalmam sincs, milyen munkálatok folynak a falaimon kívül, de tegnap éjjel óta anya hasa irtózatosan szorít, újra meg újra összébb húzódnak a falak, és most a kellemes esti fürdővizem is elcsordogál. Dél körül néhány órára nyugtom volt, aztán kezdődött elölről. Mi folyik itt?
A manóba! Hiszen mi szülünk! Ha apa nem ájult volna el, mikor anya beszámolt neki a csőtörésről, talán fel sem fogom. Már érzem, hogy a kobakomnál nyílik egy ajtó: nagyon lassan, egy csöppet mindig szélesebbre, (ahogy anya szokta kinyitni az ajtót Máli néni előtt - mikor kikíséri -, szép óvatosan, hogy ne sértődjön meg). Segítség! Khmmm… Nos, izé… Semmi gáz.
Ez tényleg fáj. Hiába próbáltam megnézni, hogy mégis mi is vár rám majd, ha lejjebb csúszom, az állam szinte teljesen a mellkasomhoz szorult. Most csak a két praclimat látom - s ha már így eszembe jutott, mindjárt össze is kulcsolom őket egy imára. A lakásom falai és mennyezete szabályos időközönként megindulnak felém, és - aú, aúú - préselnek kifelé a folyosóra, de a vállaim úgy tűnik maradnának még, csakhogy nélkülük meg mégse mehetek, hát hogy nézne az ki - aúúú! Anya, ez fáj! Fu-fu-fu: nem esünk pánikba…
Apa bepakolt minket a kocsiba - először mentőt akart hívni, de anya makacsan ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul induljunk, s a kórház csupán két sarokra van. Nnna! Be is értünk. Igyekszem összeszedni magam, ha már anya ilyen remekül viselkedik: mosolyog és válaszolgat az asszisztensnő kérdéseire. Apa idegesen toporog, és amikor fájás van, simogatja anya hasát meg a derekát. Ez rajtam vajmi keveset segít, de kicsit megnyugtat. Próbálom fölmérni a helyzetet. Legalább a konyha és a szellőző még rendesen működnek. Ha jobban belegondolok, nem is volt ez olyan rossz lakás - elsőre. Remélem, helyre tudják majd pofozni a kiköltözésem után. Hahó! A doki! Megismerem a hangját! Aúú! Ha segít innen élve kikerülnöm, becs’ szó kezet rázok vele!
Folyamatosan figyelik a szívhangomat - én meg anyáét. Most érzem át először, hogy mennyire fontosak is vagyunk egymásnak.
Szombat van, augusztus tizennyolcadika. A születésnapom. Hajnali három óra huszonöt perckor születtem, 3250 grammal és 51 centivel. 9/10 lett az Apgarom: és mégsem vagyok fiú. Viszont valóban nincs sok hajam. Apa szerint így is én vagyok a legszebb baba a világon. Igaza lehet…
Ja, hogy milyen volt az út a folyosóban? Hmmm… Furcsa, fájós, fárasztó… Felejthető.
De az, ahogyan anya először magához ölelt - az soha!